Éjféli lány

Éjféli lány

Sok sok éve annak,
hogy várok rá
Kerestem ôt
Üres csendben,
hazug szavak mögött

Éjféli lány
Tudom, hogy egyszer eljön
és rám talál
Perzselô láng,
a remény mindig ég tovább

Daerion Whisperwind Nélküled

Daerion Whisperwind Nélküled

Ezer csillag fényével égtem,
Most sötét az éjszaka.
A végtelenből a semmibe léptem,
Egy új élet még újabb korszaka.

Fázni kezdek, ha eljön a tél,
S vad játékot űz a képzelet:
Egyedül vagyok, süvít a szél,
S Titokban suttogom a Neved...

Sebzett ajkam, vérzőn is énekelt
Most néma mind a táj.
Kiáltásom, a messzeségből útra kelt,
S most süket fülekre talál.

Tűz-melegben égek, nyári estéken
S vad játékot űz a képzelet:
Egyedül vagyok, s az üres széken
Ellepi a por belevésett Neved...

Tompa Mihály: Életem

Tompa Mihály: Életem


Én nem nevezhetem tengernek éltemet,
Hisz az csak egy csendes, boldog tavacska volt;
Jó volt hozzá az ég, jobb már alig lehet,
Reája, partirúl virágos ág hajolt;
S hol vadregényesen hullámzott a vidék:
Hűs völgybe' termetes tölgyek környékezék.

Szürkűletben, midőn csendes még a világ,
Száz fészekből zengett felette lágy zene;
Mérgét védbástyaként felfogta lombos ág,
Ha felriadt észak vadan-duló szele;
Medrét nem ülte sár, vizét nem szállta szenny,
Fehér kövecs volt ott, s aranyszinű föveny.

Ha néha-néha köd boronga tűkörén,
Befátyolozva, mint hamuszinű lepel:
A lágy fuvalommal, mely támadott körén:
Mosolygva széleszté a jó nap fénye el;
Dal zengett, - virág nyilt, széllel játszott a hab;
Mi volt a tónál szebb? ki nálam boldogabb?

De kárörömmel jött rá egy szilaj sereg,
Taposva, tépve járt a csendes tó körül;
Irigység üszkétől lángolt fel a berek,
- Ember boldogságán ember ritkán örül, -
S a tóba oly szörnyű sulyos sziklát vetett,
Hogy zúgva szétcsapott habja a part felett.

Ez a nehéz teher keblében mélyre szállt,
És nincs remény s erő, többé kivonni azt;
A játszi habmoraj lázas zugásra vált,
A víz sötét... apad... elérve a tavaszt,
Midőn kiszáradott és élte elhala:
Meglátjátok, a kő minő sulyos vala...!

Kérdezd az öregeket

Kérdezd az öregeket!

Nézz az arcukba, és képzeld a helyükbe a magadét! A saját jövődet látod.

Érezd, hogy ráncos a bőröd, hogy elfáradtál, a mosolyod is fáradt, a derekad fáj, már akkor fáj, mikor reggel fölkelsz, és hiába írta fel az orvos a negyedik fajta gyógyszert, ez sem hat; sokáig küzdöttél, méltatlankodtál, de már csak legyintesz, és tűröd. Pedig a napod nagy részét ez teszi ki: a fájdalom.

És a fáradtság. Már nem úgy fáradsz, mint rég, hogy este hullafáradtan dőlsz az ágyba, nem, most egy mosogatástól elfáradsz, közben is meg kellett pihenned, aztán csak ülsz és pihegsz. Nem tudod igazán kipihenni magad. Várod, hogy újra visszatérjen tagjaidba az erő, de várhatod - az erő a fiatalságoddal együtt elszállt. Nem érted, hol a régi lendület, hol a lelkesedés, és nem tudod, miért, hogy már a lustálkodás sem esik jól. Mintha távolodnál attól a világtól, amiben eddig éltél. És egyszer csak beléd hasít a felismerés: amit érzel, az már a túlvilág szele.

Bizony, életed java részét már leélted. Vajon ez a javarész volt a lényeges? Ami ezután jön, az öregség, csak rövidebb-hosszabb agónia? Hisz már megint a derekadra kell gondolnod, ülni sem jó, hiába a párnák. Feküdni nem lehet egész nap, aludni alig tudsz, éjszaka minduntalan felébredsz, a fotelban viszont gyakorta elbóbiskolsz. Találgatod, mi fog elvinni: a szíved? a vérnyomás? vagy jön valami más? És mikor?

A kérdésekre nincs válasz. Úgy érzed, hogy vársz, de nem tudod, mire. Nem akarsz meghalni, még nem. Mi dolgod van még itt? És vajon mi fűz még ehhez a világhoz? A házad, ahol annyi éve élsz, aminek minden zugát ismered, azt is, ahová a derekad miatt már évek óta nem érsz el, és amiben hosszú idő óta ugyanúgy állnak a tárgyak? Vagy az emberek? A párod hat éve elment, a gyerekeknek mind saját életük van, nemigen érnek rád. Persze jönnek, amikor csak tudnak, de hát… mi az a kevés idő, csak rohannak, vidámak, megkérdezik, hogy aludtál, jobb-e a derekad, tanácsot adnak, nevetnek, és már szaladnak is tovább. Jó őket nézni. A szomszéddal keveset beszélsz, bejön minden nap, de nehezen viseled már, rigolyásabb, mint te magad.

Mi tart még itt? A tested, ami már egyre kevésbé a tiéd? Ami egyre nehezebben engedelmeskedik, lomha, beteg? A tükör mintha már nem is azt mutatná, aki vagy… Ki vagy egyáltalán? Ki voltál? Amit tettél, amit megéltél? Amit hátrahagytál, akiket hátrahagysz?

Mesélni akarsz, és emlékezni, felidézni mindent, soha fel nem idézett, apró emlékeket, elmondani el nem mondott történeteket, még továbbadni mindezt, valamit, bármit… ha van, ki meghallgasson, ha van még, ki rád figyeljen, amíg még itt vagy, mielőtt elmennél…
(ismeretlen)

Netelka: Ritmuszavar

Netelka
Ritmuszavar


Ha lehetne, keresnék benned egy békés zugot,
valami csöndes, félhomályba fúlt helyen,
esetleg mindjárt ott fent, a bal bordaív alatt,
hogy a szívedhez is elég közel legyen.

Aztán csak ülnék odabent némán, moccanatlan,
hallgatnám, ahogy tompán zúgnak a vérkörök.
S ha végre összeérne bennünk a régi ritmus,
tán meg is halnék két lélegzeted között.

Esti merengés...

Esti merengés...
November Rain

Hevertem a fűben, karbilincsben térdem,
csak lebegtem, és a világ gondjai alól
felmentett az alkony csendje, néztem
ahogy a házak fénye leömlik a dombról,
lassan mozogva, mint fáradt lávapatak
mi alant kihűl, és magába zárná titkait,
s bár hallottam még fel-feltörő hangokat,
a néma éjlepel lassan mindent beborít
a völgyben…

Táncolni vágyó, pajkos szélúrfik serege
Kacsintott kacéran az orgonaillatra,
De helyette a fehér szoknyás cseresznye
tette le csöpp kendőit mosolyogva,
S én elmerültem szelíd játékukban,
miközben a sovány Hold fényt majszolt
odafent, hasát tömve fáradhatatlan,
intett nekem, s ezüstös takarót rajzolt
körém…

Merengtem némán messzi csillagokban,
ahogy fénylettek az űr tiszta vásznán,
és bizton éreztem, hogy valahol ott van
aki olyan mint én vagyok, és vár rám.
Édes mosolyt szült bennem a gondolat,
gyöngyként gurult a nevetés a fűben,
majd elcsitultam az éj kék selyme alatt,
és végtelenben újra elmerültem
egyedül...

Néhány szó persze ismerős...

Néhány szó persze ismerős...
mintha már olvastam volna pár oldallal ezelőtt...
de mindíg máshol bukkan fel...
mindíg egy új és egyre varázslatosabb történetben szerepel...
és a Te hangodon...
a Te szádból szólva...
ugyanolyan édes...
minden alkalommal!

Látod mennyi butaságot hordok itt össze?
Ahelyett hogy egyszerűen csak azt mondanám:
Köszönök mindent

Márai Sándor: Egy polgár vallomásai

Most már tudom, hogy az ifjúság nem idővel lemérhető életszakasz, egyszerűen csak állapot, melynek kezdetét és végét nem lehet évszámokkal jelölni. Az ifjúság nem kezdődik a pubertással s nem végződik egy bizonyos napon, mondjuk negyvenéves korunkban, virágvasárnapján, délután hatkor. Az ifjúság, ez a különös, egyáltalán nem “viharos” életérzés, megtörténhetik velünk, mikor legkevésbé figyelünk reá s legtöbbször, mikor nem is készültünk fel hozzá s nem is várjuk különösebben. Szomorú, tiszta és önzetlen állapot ez. Erők sodornak, melyekkel nem vitázol.
Szenvedsz is tőle, kissé szégyelled is, szeretnél mielőbb túlesni rajta, “felnőtt”-nek lenni, szakállal, bajusszal, elvekkel és kegyetlen-félreérthetetlen emlékekkel. Egy napon felébredsz s más a világítás körülötted, más a tárgy jelentősége, a szavak értelme. Útleveleid adatai és tested erőtartalékai szerint még fiatal vagy; talán férfi sem lettél még közben, az igazi, a kiábrándult és felelős értelemben. De az első
ifjúság, az a szendergés, az a sértődött-ártatlan állapot már megtörtént veled. Valami más kezdődött helyette, az élet egyik felvonásköze elmaradt. Varázslatból ébredsz és csodálkozol. Olyan “apres” (után, múlva) -érzés ez, nem hasonlít semmiféle testi élményhez, de penetráns-keserű, kiábrándultság illan az alján. Amíg tart, csaknem sebezhetetlen az ember.



Márai Sándor: Egy polgár vallomásai

Tompa Mihály -Alkonyatkor

Tompa Mihály -Alkonyatkor
Tünődve állok én
Az est sugárinál,
Midőn a nap sötét
Hegyek mögé leszáll;

Kérdem: ha életünk
Fáklyája majd elég,
Ujabb dicső korány
Reá derűl-e még?

És a vak éj után
Ragyogva kél napunk;
Jelenti: álmaink
Után - feltámadunk.

FÖLD

Föld

Könnyed hull.
Fényes csík marad
arcodon.
Miért?

A világ minden
fájdalma nyugszik
válladon.
Miért?

Hordozod ezer terhedet.
Szemed sohasem
nevet.
Miért?

Vidám szó nem
hagyja el
ajkadat.
Miért?

Lelked örökre
sötét, borús
marad.
Miért?

Édes Föld!

Tudom értem sírsz,
engem féltesz.
Sorsom aggaszt,
tetteim szomorítanak.

Mindhiába.
Én nem változhatok.
Én ember vagyok.

A zene az életem

A zene az életem, a szerelem a drogom,
Magamat hazavágni nem lenne jogom.
De ez nem azt jelenti, hogy nincs rá okom,
Az egész életem egy jó nagy pofon.

Azt gondolom magamról, hogy egy állat vagyok,
Mert azt csinálom csak amit akarok.
Ha nem tetszik valami én a szemedbe mondom.
Lehet, hogy jó így, de volt már vele gondom.

De aki engem szeret, az nem nézi a rosszat,
Mert tudja, hogy mellette rengeteg jót kap.
Az élet jó, csak tudni kell élni,
Nem a rosszat, hanem a jót kell nézni.

A szerelem a cél, a barátság egy út,
De a cél végén lesz majd egy kút.
Ha leragadsz a célnál, és nem figyelsz az útra,
Akkor azt hiszem, beleestél a kútba.
A kút mélyéről nem látod az utat,
Pedig ha megvan a cél, folytathatnád utad.

Ha üvölt a zene, én boldog vagyok,
De ha én zenélek, az örömöm nagyobb.
Én zenélni akarok, te meg döntsd el, hogy mit,
Én szeretni akarok, és majd eldöntöm kit.

Tegyél csak azt, amit a kedved tart,
Csak vigyázz, ne okozzál túl nagy bajt.
Az elveidet tartsd be, és aszerint élj,
Ha sötét az éj, akkor se félj!

És ha van egy barátod, akit igazán szeretsz,
Vele játszol, sírsz és nevetsz.
Akkor becsüld meg őt, és tiszteld mélyen,
Együtt múljon az életetek lassan, - szépen.

aLéb : Tündértánc

aLéb : Tündértánc (2007-03-29)

- Tudom kivagy - így szólt a Hold -
már vártalak nagyon.
Oly széles volt a téli ég
s oly hosszú volt, nincs vége még,
kirótt szolgálatom,

hát indulj kedves. Táncra hív
az alvó rengeteg,
rád vár a csöndes láp, a rét,
falu, a város, a messzi, kék
őszfejű, zord hegyek. -

A hajnal szélén az ég alatt
a Tündér tétova.
Nem tudja, most induljon el,
mi lesz, ha tánca mégse kell?
Nem volt még így soha..

Lába mozdul, s egy kismadár
a zajra felriad,
csepp torka vágyón megfeszül
trillája ághegyére ül,
s a Tündér felkacag.

- Jövök, e dal nékem üzen,
nem bújok vissza már,
szellő, napfény, jó társaim
táncoljunk át szép tájain,
a Föld tavaszra vár! -

Megáll még lent egy cseppnyi csend..
a függöny felszalad,
kitör a kar
mind szólni akar,
varázsos pillanat,

fecseg, locsog a nagyvilág
a Tündértánc alatt,
feszül, csattan a rózsaág
bólint egy kis fehér virág:
Ünnep a pirkadat

Ároni áldás

Mikor a fájdalom és a kín felordít,
és az ég minden vihart ellened fordít,
mikor az útszéli faág arcodba csap,
és pokoli démonok tépik a hajad…
Mikor a reménytelenség leghűbb társad,
s nem jön a megváltás, hiába is vártad,
mikor a puszta lét is már csak büntetés,
mert hasztalan volt a hit, és a tüntetés…
Mikor azt hiszed, utadat végigjártad,
s remegő kezekkel vésed a fejfádat,
mert az erődet már fogyatkozni érzed,
és az elmúlás rozsdája marja vérted…
Mikor azt hinnéd, eljött az utolsó nap,
s fájó búcsúztatódra készül már a pap,
mikor már nincs erőd küzdeni az árral,
és úgy döntenél, elmész ezzel a nyárral…

Akkor gondolj azokra, kik hazavárnak,
és lágy mosolyodban egy világot látnak…
Gondolj azokra, kik igazán szeretnek,
akik veled együtt sírnak, és nevetnek…
Gondolj azokra, akiknek szívében élsz,
és gyengéden fogják a kezedet, ha félsz…
Gondolj azokra, kik érzik, mit te érzel,
s gyógyfűvel takarják sebeid, ha vérzel…
Gondolj azokra, kiknek a szavad áldás,
akiknek melletted lenni egy megváltás…

Mikor azt éreznéd, leomlott az erőd,
akkor meríts belőlük magadnak erőt!
Amikor a reményed meghalni látszik,
és lelked a kialudt tűz mellett fázik,
szeretet-hasábot tesznek a parázsra,
nem is kell túl sokat várnod e varázsra.
Ha félsz az éjszaka baljós hangjaitól,
zenét csalnak elő lelkük lantjaiból,
hogy elűzzék a félelmetes árnyakat,
melyek kiölnék belőled a vágyakat.
És mikor hited porrá zúzná az élet,
festenek tenéked egy gyönyörű képet!
Miattuk, általuk érdemes tán hinni,
reményed, álmaid velük tovább vinni!
Ha másért nem, miattuk érdemes élni,
és Istentől imádban új csodát kérni!

Ne add hát fel, míg van, kinek hiányoznál,
míg van egy fül, mi hallja, ha kiáltoznál!

Áldjon meg téged az Úr, és őrizzen meg téged!

Ragyogtassa rád orcáját az Úr, és könyörüljön rajtad!

Fordítsa feléd orcáját az Úr, és adjon neked békességet!

( Ároni áldás)

Anyák napjára

érzékinő : Anyák napjára (2008-05-02)

Köszönöm neked édesanyám,
hogy megszültél,etettél-itattál
felneveltél,szerettél!

Együtt nevettünk,vagy sírtunk
ha úgy alakult,néha össze is vesztünk
de a szeretet legyőzte a pillanatnyi dühöt
így hát kibékültünk.

Köszönöm az átvírasztott éjszakákat
a vígasztalást,a szép szavakat.
A megértést,és hogy mindig megvédtél!

Bocsásd meg nekem kérlek
ha néha a szavaimmal
megbántottalak
és ha úgyérzed,hogy
tapostam a szíved,a lelked!

Nem tehetek róla
felelőtlen gyerek voltam,és vagyok
de eggyet tudnod kell,bármi történjék is
én mindig szeretni foglak,
míg csak élek!
Szerény kárpotlás ez mindazért
amit értem tettél.

Te nem csupán édesanya
hanem egyben igaz barátnő is lettél
kinek hetedhét országban lehet hasonmása,
de te a valódi gyöngyszem vagy a tengerben
és a szívemben.

Ezer szó is kevés lenne
imádatom kifejeződésére
de a szavak mulandóak
elrepülnek,és eltévednek
a sötét univerzum legmélyében
és nem térnek vissza
elvesznek mindörökre!

Ezért én inkább most oda lépek hozzád
és bekopogtatok a szíved ajtaján
egy párszor megölellek,meg puszillak
simogatom ici-pici lelked.
Én ezzel adom a világ tudtára
Hogy mennyire szeretlek

Dsida Jenő Hálaadás

Hálaadás
Dsida Jenő

Köszönöm Istenem az édesanyámat!

Amíg ő véd engem, nem ér semmi bánat.
Körülvesz virrasztó áldó szeretettel,
Értem éjjel-nappal dolgozni nem restell.
Áldott teste, lelke csak érettem fárad,
Köszönöm Istenem az édesanyámat!

Köszönöm a lelkét, melyből reggel, este
imádság száll Hozzád, gyermekéért esdve.

Köszönöm a szívét, mely csak értem dobban
- itt e földön senki sem szerethet jobban! –

Köszönöm a szemét, melyből jóság árad,
Istenem köszönöm az édesanyámat!

Te tudod, Istenem – milyen sok az árva,
Aki oltalmadat, vigaszodat várja.

Leborulva kérlek: gondod legyen rájuk,
Hiszen szegényeknek nincsen édesanyjuk!
Vigasztald meg őket áldó kegyelmeddel,
Nagy-nagy bánatukat takard el, temesd el!

Áldd meg édesanyám járását-kelését,
Áldd meg könnyhullatását, áldd meg szenvedését!
Áldd meg imádságát, melyben el nem fárad,
Áldd meg két kezeddel az édesanyámat!

Halld meg jó Istenem, legbuzgóbb imámat:
Köszönöm, köszönöm az édesanyámat!

Ligeti : Reggel születik

Ligeti : Reggel születik (2006-12-17)



Ködben úszik a hajnal
Halovány arcán bágyadt mosoly
Hogy kínlódik a bajjal
Fájdalma órák óta komoly

Izzadtság gyöngyöz fején
Nekikészül, mint egy gyerekkel
Kitágult méhe helyén
Előbújik a véres reggel

Tehetetlenül lebeg
És éjsötétjét váltja fényre
Felhők karjában remeg
Hozzá idomul lenge lénye

Majd kitakarja testét
Ezüstös homályban elterül
Ezernyi színes festék
Palettájáról előkerül

Lefesti utca kövét
Napsugarát magához inti.
Rozsdás kerítés tövét,
S törött járdát, harmattal hinti

Gyűrött utasok között
Pályaudvar peronján bolyong
Mint, ki titkon elszökött
Álmos tömeggel együtt tolong

A lámpákat eloltják
Most már látjuk, itt van közöttünk
Ledobja minden foltját
Reggel születik, éppen előttünk

Turmezei Erzsébet: Hiába vár..

Turmezei Erzsébet: Hiába vár..

Megint hazaindulok nemsokára
Nagy néma csend borult a kis szobára
Üres, kihalt lett, az ajtaja zárt
Nincs már ott aki eddig hazavárt.

Békülten mondom: elköltözött
Nem lakik többé az élők között
Óh hogy várt mindig
milyen nehezen szorongva leste
mikor érkezem
S amikor egyszer csak elébe léptem
Úgy felragyogott az a kedves két szem!

Pedig szolgálatom hívó szavára
Én olyan gyakran hagytam őt magára
És neki fájt minden búcsúvétel
Körültipegett anyai féltéssel.

Amíg csomagoltam és rendezgettem
Szeme kísért, csendesen ült melettem.
S belesűrítve minden féltő gondot
Néhány búcsúzó szóval annyit mondott:
Vigyázz magadra gyermekem!

Azután egyszer Ő is útrakelt...
Végső tekintetével átölelt és indult
hangtalanul, csendesen...

Elment! Elment! Hiába keresem
Ő utazott el - ismételgetem.
Tudta hogy örök hajlék hívja fenn
És most előrement és hazavár
Csak egy kevés idő van hátra már!

S ha véget érnek próbák, földi harcok
Megint meglátom azt a kedves arcot
Ott hol nem választ el soha semmi
És soha többé nem kell búcsút venni.

Kicsiny szobánk most csendesen fogad
De csendje is tud drága titkokat
Hogy vár mint eddig: hogyne várna rám!
Hazavár most is az Édesanyám.

Szép Ernő: Meglátod

Szép Ernő: Meglátod
A csillagok fölé repül már az ember,
s lemegy olyan mélyre, amily mély a tenger.
És lenn a tengerben már fotografálhat,
ismerős lesz minden rejtett növény, állat.
Mindennap az ember új csodára ébred,
nem lesz semmi titka majd a mindenségnek.
Távolba láthatunk, távolba hallhatunk,
hosszú lesz az élet, tán meg se halhatunk.
A lehetetlent is szabad lesz remélni;
meglátod, hogy milyen érdekes lesz élni.

Szabó Lőrinc:AMI MENTHETŐ

Szabó Lőrinc:AMI MENTHETŐ

Meguntam a szomorúságot,
kínozott épp elég soká,
és most mint valami piszokra,
úgy nézek bosszankodva rá,
úgy nézek rá, mint ellenségre,
ahogy kell, ellenségesen:
legkönnyebb szomorúnak lenni
s erre már nincs időm nekem.

Nincs bizony, mert reggeltől estig
gyermekeimért dolgozom,
pénzem kevesebb, mint tavaly volt
s szívem is megromlott nagyon,
és ez már így lesz, amíg élek,
ezen csak rontani lehet,
igyekszem hát kibírni mindent,
s nem bánom, hogy tönkremegyek:
így mentegetem életemből,
ami menthető valahogy,
és néha egy-egy kis időre már talán boldog is vagyok.

Szép Ernő - Én így szerettem volna élni

Szép Ernő - Én így szerettem volna élni

Én úgy szerettem volna élni
Minden halandóval beszélni
Mindenkinek nevét kérdezni
Mindenkinek szívét érezni

A járdán osztani a virágot
Tegezni az egész világot
Megsímogatni ami állat
Érinteni minden fűszálat

Imádni végtelen sereggel
A napot ha fellángol reggel

És énekszóval összejönni
Az esti csillagnak köszönni
S testvéri csókkal hazatérni
Én így szerettem volna élni!

Rajki Miklós: A rózsa mosolya

Rajki Miklós: A rózsa mosolya

Adok Neked egy mosolyt,
És rásimítom az arcodra.
Meglásd, úgy leszel,
Mint egy rózsa
Éppen kibomló bimbója.

Beoltalak mosollyal,
Mint szemet a bokorra,
Szeretetkertészként
Nemesítem kinyíló ajkadra,
Hogy Te magad légy
A mosoly rózsája,
Mert minden igazi mosoly,
A boldogság önfeledt órája

Netelka Rejtekemben

Netelka Rejtekemben

Emlékek ezreit őrizem magamban.
Ujjam végében érintések hevét,
két tenyerem közt egy-egy éjszakát.
Lépteim nyomán, a por verte úton
keresztutak fái integetnek át.

Hajamban megbújnak copfos éveim,
pántlikát köt bele egy ifjúkori nyár,
tudatom legmélyén nem várt válaszok,
s pár kérdés még megtorpanva áll.

Szememben tükörfény szemeket vigyázok,
mélybarna íriszem elrejt téged is.
Ajkamon feldereng néhány elfeledett csók,
s képzeletem néha messze-messze visz.

Mosolyok ívébe simítom az arcom,
neveket dajkálok a homlokom mögött.
Ha futott is szívem szerte a világba,
megbékélt végre, s hazaköltözött.

Kubik Ilona Ha egyszer én lennék

Kubik Ilona
Ha egyszer én lennék

Ha egyszer én lennék az este,
szép álmot hoznék a szemedre,
ha egyszer én lennék az álmod,
álmodnál igazabb világot.

Ha egyszer én lennék az éjjel,
szinültig telne minden kéjjel,
ha egyszer én lennék az ágyad,
száz évig aludni hagynálak.

Ha egyszer én lennék a reggel,
hozzád lesnék be, szeretettel,
ha egyszer én lennék a nappal,
az erdő lennél madárdallal.

Ha egyszer én lennék a tenger,
sós lennék, édes lehelettel,
ha egyszer én lennék a felhő,
gyermek lennél, ki hozzám felnő.

Ha egyszer támadna délután
a sárkány orrán fúvó orkán,
akkor sem volna mitől félned,
barlangként lennék menedéked.

Ha egyszer én lennék a kék ég,
Nap lennél, fényes égi ékként,
ha egyszer én lennék a lelked,
szép lennék, vagy talán a legszebb!?

Az ember meséi. /Pintér László

Vannak mesék,
amik sosem érnek véget.
Bennünk is,
közöttünk is történnek tovább.

Vannak mesék, --
igen, vannak.
Vannak, amíg csak gondolkozunk,
amíg hiszünk, amíg remélünk,
amíg szeretünk.
Örök mesék.
Éltető mesék.

Az ember meséi. /Pintér László

Radnóti Miklós Éjszaka

Alszik a szív és alszik a szívben az aggodalom,
alszik a pókháló közelében a légy a falon;
csönd van a házban, az éber egér se kapargál,
alszik a kert, a faág, a fatörzsben a harkály,
kasban a méh, rózsában a rózsabogár,
alszik a pergő búzaszemekben a nyár;
alszik a holdban a láng, hideg érem az égen;
fölkel az ősz és lopni lopakszik az éjben.

Egy elvesztett barátról

Egy elvesztett barátról

Egy kéz, melyet megfoghattam a bajban,
Egy kéz, mely felsegített,ha kellett,
Egy ember, ki mellettem volt a viharban,
Egy ember, ki a barátommá lett.

Egy lélek, mely szent és oszthatatlan,
Egy lélek, mely látta bennem a jót,
Egy szív,melynek én is fontos voltam,
Egy szív,melyet összetört a sors.

Egy szempár, mely adott oltalmat
Egy szempár, mely mindig ott volt velem
Egy vigasztaló érintés a bajban
-Nem vagy egyedül-azt súgta nekem.

De a kezet nem foghatom többet,
Az ember nem lesz mellettem,
A lelkét bolondul összetörtem,
A szíve jéggé fagyott menten.

Szeme nevetését nem látom többet már
Vigasztaló érintése álom marad,
Szívemben barátságunk emléke él csupán
Mely lelkemből újra és újra vért fakaszt.

Szõgyén-Wittenbach Hubert: Ferenc József szerelmei

Szõgyén-Wittenbach Hubert


Ferenc József szerelmei


Az ember különbözõ korszakokat él végig...
Elõször csak az élet nagyszerûségérõl ábrándozunk,
megbízunk mindenben, elhiszünk mindent,
és az a véleményünk,
hogy a világ egyetlen mennyország.

Ezt követi a csalódás,
a harc keserves ideje;
az ember látja, mint semmisülnek meg
legszebb álmai,
legkedvesebb reményei,
az embert megkörnyékezi az
élet üressége és
hiábavalósága,
elkeseredünk,
még csak látni sem akarjuk a jót,
halálosan fáradtak vagyunk, közömbösek
és érzéketlenek vagyunk minden iránt,
míg végre a harmadik fázisba lépünk
és olybá vesszük az életet, amilyen.

Ekkor már nem akarjuk észrevenni a rosszat,
nem keresünk tökéletességet,
és hajlandók vagyunk
kiemelni
mindenben azt a kevés jót,
amit találunk...

Remenyik Sándor :Úgy fáj már minden

Reményik Sándor: Úgy fáj már minden...


Úgy fáj már minden, minden idebenn:
a szó, s a mozdulat, s a csend is fáj,
minden, mi általreszket szívemen,
legyen az ember, muzsika, vagy táj.
Úgy fáj már minden, minden idebenn.

De néha egy-egy halk szó símogat,
s rejtekúton a szívembe talál,
s álomba ringatja a kínokat,
elaltatja a multat, s a jövőt.
Pedig be nehéz megtalálni már
az ösvényt, a szívembe vezetőt.

Gyom és gaz benőtte az utakat,
ördögpalánták ágaskodnak rajtok:
száraz kórók és keserű füvek,
minden, mi beteg szívemből kihajtott.
mártír a szó, mely jó hozzám ez úton,

és szent a szív, mely küldi őt ezen,
s mely liliomok magvát hinti el
ott, hol különben csak bogáncs terem.

Áldott az óra és áldott a szél,
mely liliomok messze magvát hozza,
magot, melyből a békesség kikél.

Gyulai Pál Szeretnélek még egyszer látni...

Gyulai Pál

Szeretnélek még egyszer látni...


Szeretnélek még egyszer látni
A kertben, ott a fák alatt,
Hallgatni édes csevegésed,
Mint gyermek, úgy örülni véled,
Szakítva a virágokat.
Szeretnélek még egyszer látni
Homályos őszi délután,
Kandallódnál a karosszéken,
Ha mintegy elringatva, ébren
Alszol s álmodva nézsz reám.
Szeretnélek még egyszer látni,
Midőn úgy várod jöttömet,
Megismersz immár a távolból,
S bár ajkad olyan hidegen szól,
Elárul néma örömed.
Szeretnélek még egyszer látni,
Szép csöndes nyári estvelen,
Holdfénynél az akászok árnyán,
Midőn fejed’ keblemre hajtván,
Így suttogsz: még maradj velem!
Szeretnélek még egyszer látni
A vén udvarház csarnokán,
S ha elhangzott az Isten-hozzád,
Még visszanézni utólszor rád
S először sírni igazán.
Szeretnélek még egyszer látni,
Meggyógyítna egy pillanat.
Mit szenvedtem, feledni tudnám,
S még egyszer örömest feldulnám
Éretted ifjúságomat

EMLÉK

Emlék
A szálló évekkel
Sok minden megy el,
De a szív, a koldus,
Tovább énekel.

Mi remény volt régen,
Emlék ma csupán,
De legalább sírhatsz
Tűnt szépek után!

Ami emlék, szebb is,
Mint az, ami él,
Romok is ragyognak
Hűs hold fényinél!

Jó Éjszakát!

Jó Éjszakát!
Ezernyi álmos kis madárka
Fészkén lel altató tanyát,
Elrejti lombok lenge sátra;
Jó éjszakát!

Sóhajt a forrás, néha csobban,
A sötét erdő bólogat -
Virág, fa, szendereg nyugodtan,
Szép álmokat!

Egy hattyú ring a tó vizében,
Nádas - homályba andalog;
Ringassanak álmomba szépen
Kis angyalok!

Tündérpompájú éji tájon
Felkel az ezüst holdvilág;
Összhang a föld, egy édes álom-
Jó éjszakát!

Markó Anita: Amit láthatsz

Markó Anita: Amit láthatsz

Nézd az erdőt!
Mennyiféle lény.
A távolból oly egyformán néz ki mind.
De mégis más és más, ha majd rátekint
A színes lombok közti kósza fény.
Magas és sudár, vonása kemény,
Ki az aprókra csak félvállról tekint.
Majd a csillámló vízcsepp körbekering
Zöld leveleik fénycsipkézett szélén.
Most nézd a pusztát!
Mit látsz távol s közel?
Hisz nincsen rajta oly színpompás világ.
Szélbe suttog, s álmát ködbe rejti el.
Ő is érez, s ha suttogva is, kiált,
Szavára nem lesz olyan, ki nem felel.
Hisz rejtélye kavargó, hűs ködben

Várnai Zseni Ki a legszebb a világon?

Várnai Zseni Ki a legszebb a világon? Tündöklésem szép idején nem néztem a tükörbe én, két kisgyerek szemefénye volt az arcom tükörképe, s szólt a szívem: - Édes lányom, ki a legszebb a világon? - Te vagy a legszebb, anyám, hidd el nékem igazán! - Édes fiam, mondd meg nékem: ki a legszebb e vidéken? - Édesanyám, Kedvesem, nincs nálad szebb, senki sem! - Csillagtükrön néztem arcom, mint egy tündér királyasszony, aki hol volt... hol nem volt... de ez nagyon régen volt. Fiam elment messzeségbe, nem nézhetek a szemébe, s másnak mondja: - Kedvesem, nincs nálad szebb senki sem!... Kislányomból kisasszonyka, csillagszeme rám ragyogja, mint egy fényes tükörkép: - Szebb a jóság, mint a szép! Tó tükréhez megyek s kérdem, ki a legszebb a vidéken?... Tó tükrét a szél kavarja, arcom girbe-gurba rajta... - Hamis a tó! - Futok messze, csorba tükör a kezembe, csorba tükör felel nékem: - Nem az vagy már, aki régen! Kedves, öreg Szülőanyám, Te mondjad meg, de igazán, elhervadtam, csúnya vagyok? Édesanyám szeme ragyog: - Hidd el nékem, édes lányom, te vagy a legszebb a világon... S ahogy szólott, könnye fénylett, arcom benne tündérszép lett

Köszönöm Istenem az édesanyámat!

Köszönöm Istenem az édesanyámat!
Amíg ő véd engem, nem ér semmi bánat!
Körülvesz virrasztó áldó szeretettel.
Értem éjjel-nappal dolgozni nem restell.
Áldott teste, lelke csak érettem fárad.
Köszönöm, Istenem az édesanyámat.

Örökre megmaradnak.....

"Örökre megmaradnak a gyermekkor emlékei, az az érzés, amit a hullámok játéka kelt, ahogy a lábujjak alól kimossa a rózsaszín meg ezüst homokszemeket, vissza a tenger mélyére. Olyan nyugalmas volt; valami megfoghatatlan módon a halhatatlanság mutatkozott az ár-apály váltakozásában meg az ég és a tenger végtelenjében. Most, ahogy rácsodálkozom ugyanarra a szikrázó víztükörre, tudom, hogy ifjúságunkat sosem hagyjuk el, mindig magunkban hordjuk a szívünk mélyén."

Aki jó volt hozzám...

Aki jó volt hozzám, az volt az anyám.
Minden pillanatban gondolt Ő reám.
Ha sorsom megvadult s látta, hogy elüt
félretolt az útból, s elé Ő feküdt.
Aki jó volt hozzám, az volt az anyám.
Ha fáztam, a lelkét terítette rám.
Átvette terheim, hogy azt ne én vigyem,
simogatta sebeim, siratta könnyeim.
Hogyha megbántottam, -már bánom azt,
nem sírt Ő sohasem, szemeim előtt.
Nem hangzott ajkáról soha, soha vád,
mert Ő a legdrágább kincs,
az Édesanyám!!!

Áprily Lajos - A kertbe ment.....

Áprily Lajos -
A kertbe ment Uram, én nem tudom, milyen a kerted, a virágosod és a pázsitod, Én nem tudom, virágok ültetését, ágyásaidban hogy igazítod. Csak azt tudom, hogy kendőjét levetve júniusi vasárnap hajnalán, beteg lábával és beteg szívével bánatosan kertbe ment anyám. Uram, tele volt immár félelemmel, sokszor riasztó árnyék lepte meg, de szigony-eres, érdes két kezével még gyomlálgatta volna kertemet. A kicsi teste csupa nyugtalanság, s most elgondolni nem tudom, hogy ül. Virágosodban könyörülj meg rajta, hogy szegény ne szenvedjen tétlenül. Mezőiden ne csak virágmagot vess, virágaid közé vegyíts gyomot, hogy anyám keze gyomlálhassa kerted: asphodelosod és liliomod.

Anyák napjára

Anyák napjára
"Ajándékul adott téged az Isten, ahogy földnek adta a napot, aranynál is drágább vagy nékem, az Úrnak érted hálát adok. Nyári tűzben vagy fagyos télben, nyomodban mindig virág fakad, nyugalmat találok közeledben, nyereség nekem minden szavad. Áldom Istent érted éjjel-nappal, Áldozatod nem felejtem el, átadom most-e pár virágszállal, átadom mit szó sem mondhat el. Messze sodorhat tőled az élet, mégis mindig gondolok reád, magammal hordom szent örökséged, megőrzöm arcod mosolyát."

Fogj egy mosolyt

Fogj egy mosolyt, ajándékozd el annak ki sohasem mosolygott. Fogj egy napsugarat, ragyogtasd be vele a legsötétebb éjszakát. Fedezz fel egy forrást, fürdesd meg benne azt, ki sárban él. Fogj egy könnycseppet, helyezd el egy olyan arcra, amely sosem sírt. Fogd az elszántságot, helyezd el egy olyan lélekben, mely nem tud küzdeni. Fedezd fel az életet és meséld el annak, aki eddig nem értette meg. Fogd a reményt és éld meg a ragyogását. Fedezd fel a szerelmet, majd ismertesd meg a világgal.

MOSOLY

Milyen kivételes ajándék a mosoly!
Hiszen nem kerül semmibe, de szívmelengető.
Csak egy pillanatig él, de az emléke megmarad.
Örömet szerez, és táplálja a jóindulatot.
Kiváló ellenméreg irigység és rosszindulat ellen.
Biztatást ad a csüggedőnek, erőt önt belé.
Nem lehet megvenni, kölcsönkérni, ellopni, nem jelent földi javakat senkinek mindaddig, amíg önként és jó szívvel meg nem ajándékoznak vele.
Ha valaki túl fáradt ahhoz, hogy rád mosolyogjon, nézz rá derűsen, mert senkinek sincs nagyobb szüksége a mosolyra, mint annak, aki már nem tud mosolyogni

Somogyi Gáborné - A SZÉLRE VÁROK

Somogyi Gáborné - A SZÉLRE VÁROK
Feszülten áll az aeolhárfa az ablakomban, Istenem.
Figyelve vár a szélzúgásra, mert addig rajt dal nem terem,
míg el nem jössz zúgó szeleddel, vagy úgy, mint esti fuvalom. -
Addig, felhangolt aeolhárfa, az örök csendet hallgatom
és sóvárgok a szélzúgásra, a Szél, a Szél a mindenem!
A Lelked erejére vágyom, Én Istenem, nagy Mesterem!

Arany János: Az ünneprontók

Arany János: Az ünneprontók
(részlet)

Szép piros a pünkösd reggel,
Mintha tűzzel, Szentlélekkel
Menny-föld tele volna;
E napot fent s lent megülik.
E nap oly ragyogva nyílik;
Mint hajnali rózsa.

IDÉZET

“Ha bizonyos módon cselekszel, szokást formálsz. Ha szokást formálsz, ezzel jellemet teremtesz. Ha jellemet teremtesz, ezzel meghatározod a sorsodat.” (André Maurois)

Reviczky Gyula: Pünkösd

Reviczky Gyula: Pünkösd

Piros pünkösd öltözik sugárba,
Mosolyogva száll le a világra.
Nyomában kél édes rózsa-illat,
Fényözön hull, a szivek megnyilnak.

Hogy először tünt fel a világnak:
Tüzes nyelvek alakjába' támadt.
Megoldotta apostolok nyelvét,
Hirdeté a győzedelmes eszmét.

Piros pünkösd, juttasd tiszta fényed'
Ma is minden bánkodó szivének,
Hogy ki tévelyg kétségbe', homályba':
Világitó sugaradat áldja.

Habozóknak oldjad meg a nyelvét,
Világositsd hittel föl az elmét.
Hogy az eszme szívből szívbe szálljon,
Diadallal az egész világon!

Piros pünkösd, szállj le a világra,
Tanits meg uj nyelvre, uj imára.
Oszlasd széjjel mindenütt az éjet,
Szeretetnek sugara, Szentlélek!

Angelus Silesius: A kerubi vándor

"A rózsa nem kutat,
virágzik, mert virágzik,
nem tud magáról
és nem kérdez
és nem vitázik.

Mindez játék,
mit az istenség szava éltet:
saját magának ő gondolta ki a létet.
Mondják, mindene van,
s koldus néki az ember:
jó, de hát mit akar az én szegény szívemmel?
Megállj! Hová rohansz?
Tebenned van a menny,
másutt meg nem leled az Istent sohasem."
(Angelus Silesius: A kerubi vándor)
Os Katitól

Hámori István Péter Őrződ vagyok

Hámori István Péter Őrződ vagyok

Szerelmet szül az éj a pamlagon,
Mikor a menny csillagágyára robban
Reád terítem pelyhes paplanom
Lekuporodva egy csendes sarokban
Vigyázom álmod, mert őrződ vagyok,
Hozzád rendelt a jókedvében az Isten

Éberségemtől félnek a bajok
s szeretetem az egyetlen kincsem
Ami megóv attól, hogy arcodon
Könnyfüggönyét leeressze a bánat

Idegenként is hozzád tartozom
neked taszít a tőled csent alázat
Békén aludj, most én virrasztok ébren
és ölelésed álmodban remélem.

CSAK A JÓK MENNEK EL Slide Show!

CSILLAG BARÁT

Valami érthetetlen kapcsolat van a barátság és a csillag között.

Miért csillag a barát? És miért barát a csillag?

Mert olyan távol van, és mégis bennem él?

Mert az enyém, és mégis elérhetetlen?

Mert az a tér, ahol találkozunk nem emberi, hanem kozmikus?

Mert nem kíván tőlem és én sem kívánok tőle semmit?

Csak azt, hogy legyen,

és így, ahogy van; és ő van, és én vagyok,

ez kettőnknek tökéletesen elég?

Nem lehet rá válaszolni.

Nem is kell.

De, ha nem is lehet,

barátom iránt mindíg azt fogom érezni,

hogy csillag, a világegyetemnek rám ragyogása.

(Hamvas Béla)

KI A BARÁT

Ki a barát?
A szíved a szereteted,
A szereteted a családod ,
A családod a jövőd ,
A jövőd a sorsod ,
A sorsod az ambíciód,
Az ambíciód a vágyakozásod ,
A vágyakozásod a motivációd ,
A motivációd a hited ,
A hited a békéd,
A békéd a célod ,
A célod a mennyország,
Ez a Világ legjobb barátainak hete .
Küld el ezt minden jó barátodnak.